A tizenhetes szám rejtélye

Amiről a nők nem beszélnek -novella

Amiről a nők nem beszélnek

3 óra 36, ma 2 perccel korábban kelt a kakas, mint tegnap. Van még 2 óra 24 perc addig, míg kinyit a büfé. Fel kéne állnia anélkül, hogy a dréncső beleakadjon az ágyba. Még egy picit erőt gyűjtött és lelkesedést, majd nekivágott. Sikerült a szobatársai felkeltése nélkül felállnia. Kiszedte a fiókból azt az ocsmány-zöld színű neszeszert, amit egy „veddmegmindakétkönyvetésajándékbakapszháromneszeszert ” akció alkalmából vett az anyukája pár éve, hogy hátha jó lesz még valamire. Pont belefért a mobilja, a pénztárcája és egy csomag zsepi is. Kiszámolta az aprót, és óvatosan egymásra rakosgatta az aprópénzeket ügyelve arra, hogy a legnagyobb pénzérme legalul legyen. Már majdnem az ajtónál volt, amikor eszébe jutott, hogy a naplóját és a méregdrága Pax tollát az éjjeliszekrényen hagyta. Míg a két napja afféle „de jó, hogy túlélted ” ajándékba kapott tárgyakat nézte azon agyalt, hogy milyen furák az emberek. Akkor becsülik csak meg igazán az életet és a szeretteiket, amikor felmerül annak a kockázata, hogy esetleg elveszíthetik őket. Ahhoz valakinek majdnem meg kell halnia, hogy az emberek kilépjenek a lelki komfortzónájukból. Megérkezett az automatához és a löttyválasztékot nézte. Választhatott, hogy tejjel bepiszkolt kávét iszik-e vagy kávéval bepiszkolt tejet. A fő probléma az volt, hogy az utóbbi napok tapasztalata alapján a tej is inkább fehér porral bepiszkolt víznek nézett ki. Amíg arra várt, hogy hűljön kicsit a „caffé macchiato” addig leült a nőgyógyászati osztályokat összekötő sarokba, ahol sejtelmes széljáték vette kezdetét. Kicsit szellemjáráshoz hasonló érzés töltötte el, melyet az újszülött osztályról kiszűrődő csecsemősírás szakított félbe. Aztán egy álmos nővér tűnt fel, aki az egyik idősödő, jelzőgombot megnyomó női beteghez sietett. Látszott rajta, hogy elég mozgalmas éjszakai műszakon van túl. Ellátta a beteget és visszament a szobába. Már csak 1 órát kellett várnia a büfé nyitásáig. Az ablakon egyre több fény szűrődött be, látszott, hogy a nap is hamarosan fel fog kelni. Minden bátorságát és a cuccait összeszedve elindult afelé a kismama felé, aki újszülött babáját tologatta le-föl a „batmobilban”. Úgy egy napos lehetett a pici. Cuki-pici lábacskái kikandikáltak a kis horgolt babatakaró alól. Vékony kis takaró volt, mert meleg volt a folyosón. Bár a szíve nagyon fájt, mégis erőt adott neki az a tény, hogy odahaza szerető férje és 3 éves kislánya várják, na meg az is, hogy 10 perc múlva nyit a büfé. Eldöcögött a liftig és lement a büféhez. Megdöbbenve látta, hogy az már nyitva volt. Sőt, be se zárt! Ugyanis a büfé csak hétvégén zárt be pár órára, hétköznap éjjel-nappal nyitva volt. Ha ezt tudta volna az utóbbi 5 napban… Megvárta az előtte sorban álló mentősöket és közben az étlapot nézte. Volt azon minden, mi szem-szájnak ingere. A szeme mégis egy tételen akadt meg: kávé tejszínhabbal. Igazi tejszínhab! És amikor a kedves kis büféslány még azt is megkérdezte, hogy kakaót, vagy fahéjat kér a tetejére teljesen oda-vissza volt a gyönyörűségtől. Amíg kortyolgatott, addig a sürgősségi betegfelvételi osztályra érkező embereket vizsgálta. Egy – rendőrök által kísért – fiatalember, egy kismama és egy hordágyon fekvő idős asszony vártak arra, hogy sorra kerüljenek.

Pár év telt el azóta…

Többször járt már a kórházban egyéb vizsgálatok miatt, vagy látogatóban. Azóta amikor arra tart nem érzi már azt a szorító érzést a gyomrában. Már csak hálával gondol azokra az orvosokra, akik akkor ott megmentették az életét. Hálás azoknak a véradóknak is, akik, ha nem lettek volna, akkor az orvosok nem tudták volna megmenteni vér hiányában. Most már bátran oda tud menni egy-egy kisbabához és a kismamák látványa se kavarja fel. Megtanult jó irányba rezegni.

 És ahányszor arra jár egy dolgot sose hagy ki: a kávét tejszínhabbal és fahéjjal.

 

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!