Hallgatás beleegyezés…
azaz álljunk ki magunkért és mondjuk el a véleményünket
Az az igazság, hogy ezt a bejegyzést harmadszor írom át, mert nem tetszett az előző két verzió. Nem szeretném, hogy a düh és az ego szóljon belőle de lássuk be igencsak nehézkes sokszor az egot kihagyni akkor, ha éppen egy olyan szituációt fogunk ki, amikor a saját érdekünket, véleményünket kell “megvédeni” más érdekekkel, véleményekkel szemben. Mindezt úgy, hogy ne túlozzunk el semmit, ne rágódjunk rajta felesleges köröket futva napokig és mégse futamodjunk meg gyáván az élet/sors által elénk kiszabott feladatok elől.
Ritkán vagyok mérges. De időnként sikerül. Az egyik dolog, aminek a megtanulását az utóbbi hónapokban gyakorolni próbáltam az az, hogy ne rögtön azonnal reagáljam le a dolgokat, hanem később. Beszéltem erről már egy indiai mesterrel is ha éppen nem vagyok lusta disznó gyakorolgatom a jógát és a meditálást is és azt is, hogy bizonyos pillanatokban jó lenne venni egy mély levegőt és elszámolni tízig. Szerintem jó úton haladok… most már bizonyos esetekben 20-ig is el tudok számolni…
Sokszor nem mondjuk el amit gondolunk egy kényes kérdésről mert félünk. Félünk attól, hogy támadási felületet adhatunk, félünk attól, hogy nincs igazunk és esetleg másokat ok nélkül megbánthatunk csak azért, mert mi valamit valahogy látunk.
Felmerül a kérdés, hogy mikor teszünk jót magunknak, a családunknak, egy általunk képviselt szolgálatnak, ha kiállunk és elmondjuk a véleményünket, vagy akkor, ha szépen csendben behúzzuk fülünket-farkunkat és nem mondunk semmit? Én úgy gondolom egy helyes út van: elmondani a véleményünket csak nem mindegy, hogy milyen formában tesszük azt.
Azzal, ha nem vállaljuk fel magunkat és céljainkat, azzal nem csak másoknak, hanem saját magunknak is hazudunk – legyen szó egy rosszul megválasztott életcélról, önértékelési problémák miatt a “NEM” szó gyakorlásának teljes hiányáról, vagy egy nálunk erősebb jellemű egyénnel való konfrontálódásról.
Vannak dolgok amikkel szembesülnünk kell. Vannak dolgok amiket nem söpörhetünk be a szőnyeg alá. Vannak dolgok amik bár nyilván nem fognak megváltozni mégis a legtöbbet akkor ártunk magunknak és másoknak, ha csendben tűrünk és nem teszünk semmit. Van az a pont, amikor meg kell tanulnunk NEM-et mondani. Nálam két napja jött el ez a pillanat. Aztán aludtam rá egyet. Aztán beszéltem pár emberrel. Aztán aludtam rá még egyet és még másokkal is beszélgettem és érdekes volt látni, hogy ki hogyan vélekedik, ugyanazt ki hogyan látja máshogy. Hisz hogy is láthatnánk ugyanúgy a dolgokat? Mindannyian mások vagyunk. Mégis valamiben minden vélemény megegyezett: az az ő véleményük én hallgassak a saját szívemre, saját utamat járjam.
Mégis, hogy lehet kifejezni egyetnemértésünket úgy, hogy ezzel ne bántsunk meg senkit? Nyilván a társadalom nem fog megváltozni, és az egész világot úgysem lehet megmenteni, de szeretnék úgy belenézni a tükörbe, hogy tudom a dolgomat megtettem. Aztán az a kis internetes idézet jutott eszembe, melyben ez állt: Attól, hogy valakinek baja van veled, az attól még mindig csak az Ő baja…
Hát igen…
…életünk vezetése is felelősséggel jár. Felelősek vagyunk saját magunkért, saját tetteinkért a kimondott szavainkért és mindazért amit nem teszünk meg.
Hallgatás beleegyezés. Megfogadtam mostanában a Dalai láma tanácsát: csak akkor beszélj, ha amit mondani szeretnél fontosabb a csendnél…
Eddig a csend fontosabb volt, most úgy döntöttem kinyitom a számat…
kép:https://hu.pinterest.com/pin/295196950552938439/
Kommentek