Nyomok a hóban
Furcsa álmom volt ma éjjel. Egy rabbi- féle jövendőlátó öregember arra készült, hogy megmondja a sorsomat.
A kis öreg egy folyosón egy asztalnál úgy ült, mint az orvos, amikor rendel. Ahogy felé mentem jobb oldalon egy olyan szobára lettem figyelmes, ami úgy nézett ki, mint egy kis kápolna szentelt víz és egyéb “szegényes szagok ” jöttek ki onnan. Előttem volt még valaki a sorban, pont vele foglalkozott. Amikor az öreghez értem olyan érzésem volt, mintha egy lelki- nőgyógyászhoz értem volna. Ahogy beszélt hozzám éreztem, hogy nagyon bölcs, mindent tud rólam és őrajta meg lehetett érezni, hogy tudja magáról, hogy sokat tud. Kicsit beszéltetett, pár kérdésre kellett válaszolnom, amiből Ő megállapította, hogy milyen ember vagyok.
Afféle „földi-Szent Péter” volt. Azt mondta, hogy látja, hogy jó ember vagyok és úgy viselkedett velem, hogy különlegesnek is éreztem magam. Egyszer csak azt mondta, sajnos te most tavasszal- nyáron meg fogsz halni és a kápolna jellegű szoba felé fordította a tekintetét. Úgy ejtette ki azokat a szavakat, mintha valami hatalmas küldetésem lenne és sok-sok dolgom addig.
Ezután felébredtem és elkezdtem készülődni. Vérvételre kellett mennem, gyalog a hóban. Ahogy mentem, néztem a lábnyomaimat. Ha én most tényleg meghalnék pár hónap múlva, akkor hogyan készülnék fel rá? Rendet raknék a papírok között, melyeket hetek-hónapok óta halmozok (a vasalni valóról nem is beszélve) és emlékkönyvet írnék a kislányomnak. Aztán rájöttem, hogy olyan nyomokat kéne hagynom magam után, amit nem fúj el a szél, nem olvad el a napsugárral, maradandót kéne alkotni. Persze, Anitának jó lenne egy emlékkönyv, de amíg azt írnám neki, addig se vele lennék. Neki nem egy anya- képre lenne szüksége, amit egy könyvből összetenne évek múlva, hanem egy hús- vér anyára, aki nem csak virtuálisan van vele, hanem igazándiból is játszik vele. A saját fejében és szívében lévő emlékei kellenek neki leginkább. Azt pedig nem a jövőben kell megteremteni, hanem most. Ahogy hazaérek megyek is hozzá kergetőzni!
Ezeket a szavakat írtam a telómba, amíg a vérvételen sorbaállva vártam. Hazajöttem és kijavítottam a helyesírási hibákat. És ezt az egészet végiggondolva csak az jut eszembe, hogy ezért is keresek részmunkaidős, lehetőleg otthonunkhoz közeli állást, hogy minél több időm maradjon a kislányomra. Hisz neki rám van igazán szüksége és nem arra az ideig-óráig adott biztonságra, amit akkor adhatnék neki, ha egy pesti 8 órás munkám lenne, hozzávéve a 3-4 óra utazást + a vonatkéséseket, a gyereket meg rábíznám egy babysitterre, akinek a fizetésére keresnénk, ha beteg. Őszintén remélem, hogy sikerül egy ilyen munkát találnom, de addig is megyek a kismanóhoz játszani, mert kihasználjuk ezeket a perceket amíg nem mehet oviba betegség miatt. (Ha elaludt akkor meg készíthetem az emlék-könyvet, persze, ha nem én alszok megint hamarabb bele a mesébe… 🙂 )
Gyömrő, 2015-02-10
Kókai Viktória
A kép forrása az alábbi: https://www.pinterest.com/pin/169166529729151658/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: