…
Amikor a nőgyógyászati osztályon fekszünk egy kórházban, az általában nem egy vidám dolog. Kivéve, ha ott tartózkodásunk “végterméke” egy igazi kis csoda, egy gyönyörű kisbaba. (Szigorúan zárójelben jegyzem meg, hogy az első napon nem sokuk az 🙂 , még akkor sem, ha az elfogult szülő-mint én is az voltam- úgy érzi, hogy az a csöppség a világ legszebb kisbabája.
Én személy szerint már több kórház “vendégszeretetét” is “élvezhettem” . Volt, amikor boldogan távoztam a kórházból és volt amikor kevésbé. Volt amikor telis tele voltam reménnyel és olyan is volt, hogy akkora volt a fájdalom a szívemben, hogy sírni se tudtam.
Nehéz az ember legbensőségesebb, legintimebb dolgairól beszélni, vagy írni, még a szívünkhöz közelállóknak is. Sőt a legnehezebb pont az Ő irányukba való őszinte kitárulkozás. Sokszor pont őmiattuk kell erősnek lennünk, nem szabad tudniuk, hogy a mosoly alatt a szívünk sír.
Az egyetlen hatékony eszköz az őszinteségre sokszor csak az, amit Karinthy is megírt az Előszóban:”Nem mondhatom el senkinek,Elmondom hát mindenkinek”
Amikor azt kérdezik tőlem, hogy hány gyermekem van, nem egyszerű rá válaszolni.”
Ha azt mondom, hogy egy, akkor a szívemnek mondok ellent, ha azt mondom kettő, akkor ahhoz kiegészítést is kell fűznöm…
Folyt. Köv.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: