Háziorvoshoz mentem a napokban. Egy kedves, helyettes doktornő volt, akivel kicsit beszélgettünk és az is szóba került, hogy mi történt velem a nyáron.
Igazi őszinte emberként az arcára volt írva minden ami a szívében és a fejében járt. Ezt mondta nekem:- Az biztos, hogy Önt szeretik odafent… És egy könnycseppet is felfedezni véltem a szeme sarkában. Hogy mégis mi történt velem a nyáron?
2014.06.17
Éjszaka-hajnalban hasmenés, azt hiszem gyomorrontás
Reggel párom viszi Anitát az oviba, később megy dolgozni, mert én terheléses vércukorra készültem menni. Nagyon gyenge vagyok az éjszakai wc-re mászkálástól inkább visszafekszem, másnap fogok elmenni a vérvételre. Hívom a gyerekorvost egyedüli hiteles forrásként (a védőnő nem veszi fel, mert továbbképzésen van, a nőgyógyász nem rendel)megbeszéljük Espumisan kéne egyikünk se gyanakszik semmi komolyra
10:30 körül elkezdek kitápászkodni az ágyból, hisz még be se ágyaztam, az oviban összevont csoportok vannak, délben el kell hoznom Ancsit…
Kb délelőtt 11 órakor beágyazok a két szobában, erősödő hasi görcsök, egyszer csak furcsát érzek…vér mindenütt
Mentőt hívok (igaz elsőre a tűzoltókat sikerül, ők adják meg a mentők számát) és az anyósomat, hogy jöjjön át hozzánk, segítsen pakolni
Egy mentő jön nem sokára
Meg kell várnia a másodikat
Már nem érzékelem rendesen az időt kb 30 perc telik el a mentő hívása óta Megyünk a Bajcsyba…
A mentőssel beszélgetni próbálok útközben, jó hír, hogy tapasztalt már vezetett le több szülést is, gondolom ezért kellett erre a mentőre várni
A vér csak nem áll el…
Beérünk
Szívhangvizsgálat negatív a kis géppel
Nem tudják levenni a véremet
Pánikba esett nővérek
Szonográfushoz visznek, a hölgy arca és a betóduló 4-5 orvos jelenléte mindent elárul:
baj van!
(mint utólag megtudtam, ismeretlen ok miatti) teljes mehlepényleválás miatt a 26. Terhességi héten meghal a baba ( Bence) a pocakomban
Első császár műtéttel a gyermek (Bence) eltávolítása
Komplikációk lépnek fel a 2 órásra nyúló műtét közben
DIC=Disszeminált intravaszkuláris koaguláció
Orvosi konzílium
Második műtét életmentő célzattal
Részleges méheltávolítás Chrobak műtét
A 2 műtét alatt és után kapott vér mennyisége: 17 egység vér és számtalan plazma
Vérzés eláll
Intenzívosztály stabilizálás
Ismerősök és ismeretlenek( többek közt lengyel apácák is) imája, szurkolása, energiaküldése…
Néma csend várakozás, idegeskedés a többiek részéről és az egészből csak annyira emlékszem, hogy a 2 műtét között mintha azt mondták volna nekem, hogy sajnos ki kell vennünk a méhét, mert nincs más megoldás. Mint utólag az egyik engem operáló doktor úrtól megtudtam, tényleg történt ilyen.
…
…
…
Másnap,( amennyire én emlékszem) mindenfele és mindenféle csövekkel a testemben kába állapotban lélegeztetőn ébredtem az intenzíven.
Hogy mindez miért történt velem, nem tudom. És erre egy ideje már kevésbé intenzíven keresem a választ. Elfogadtam, hogy ezt dobta a gép. Ez volt nekem megírva.
Már amennyire egy 26 hetes majdnem életképes kisbaba pocakbeli halálát el lehet fogadni.
A legnehezebb az (volt), hogy ne gondoljak a múltra a “mi lett volna ha”- ra mert az nem létezik. Nem a miért történten van a hangsúly, hanem azon, hogy hogyan tovább!
Úgy fogtam fel és azóta is úgy próbálom felfogni, hogy kaptam még egy esélyt odafentről egy jobb életre, hogy amit elcsesztem az időmből hülyeségekre , azt inkább valóban fontos dolgokra fordítsam.
Minőséget adni annak az időmnek, ami a földi életből még hátra van. Akkor ott, a legfontosabb dolgokat megértettem. Állítom azóta is, hogy ami igazán fontos, az azoknak az embereknek a társaságában töltött idő, akiket szeretünk.
Amikor hazajöttem a kórházból, a hálám, az életöröm, a boldogság, hogy a kislányomat magamhoz ölelhetem erősebb volt minden azelőtt megélt pozitív érzésnél. Természetesen lezajlott bennem megint a mi lett volna ha…. Újra esélyt kaptam az életre, mintha a lelkem újjászületett volna ugyanabban a testben.
Nem tudom pontosan kinek voltam hálás Istennek, a sorsnak, a karmának, a mentősöknek és az orvosoknak, a barátaimnak és családtagjaimnak, akik értem imádkoztak…?! Mindenkinek! Boldog voltam, hogy én életben maradtam. Az a szeretet ami azokban a napokban körülvett bár egy tragédiának volt köszönhető, de annyi erőt adott, hogy éreztem valami oka kell, hogy legyen annak, hogy ez megtörtént velem és én mégis ittmaradtam.
Pár napra a kiengedésem után írtam 3 hálalevelet egyet a mentősöknek, egyet -egyet pedig a Bajcsy Szülészeti-Nőgyógyászati Osztályának és az Intenzív osztálynak. Sokan keményen dolgoztak az életemért, ez volt a minimum, amit tehettem.
Mint utólag megtudtam, volt akiknek nagyon jól esett a levelem. Az egyik kedves mentős fiú megkeresett engem utána a facebookon és elmesélte, hogy milyen sokat számított nekik a levelem és hogy ki van nyomtatva a központjukban és a gyerekei is nagyon büszkék rá. És azt is elmondta, hogy higgyem el ők mindig nagyon sietnek mindenhova de sajnos sokszor nem rajtuk múlik és inkább csak negatív kritikát kapnak mindig. Engem nagyon meghatott, hogy ő megkeresett engem.
Azóta azon vagyok, hogy szebbé, jobbá, értelmesebbé tegyem az életemet és keresem az életem célját( Bár ez nem mindig sikerül). Próbálva nyitott szemmel és szívvel járva felfedezni az élet szépségeit. És ha valakinek tudok próbálok segíteni. Próbálok kevésbé önző, egoista módon élni. (Bár sajnos ez se mindig sikerül).
Persze lehet nem ment volna, nem menne ez ilyen “könnyen” ( erősen idézőjelbe rakva) ha nem lenne már egy 4 és fél éves gyönyörűségem. Akkor lehet be is kattantam volna.
De mivel rájöttem, hogy Ő a legfontosabb az életemben (fontosabb lett, mint valaha, pedig előtte is imádtam őt). Az elsődleges életcélom az, hogy Őt a lehető legjobban felneveljem. Mindent, ami tőlem telhető megadjak neki és amikor szüksége van rám mindig ottlegyek.
Azzal hogy kivették a méhemet nem érzem magamat se kevesebbnek, se csonkának. Csak valamiért úgy történt, hogy több gyermekem már nem lehet ( akit én szülnék meg). Sőt úgy érzem, hogy a személyiségem a megélt tapasztalatok, fájdalmak által gazdagabb lett.
Hiszem, hogy Kis(s) Bencém azért vállalta ezt az Utat odabent a pocakomban, hogy felnyissa a szememet, hogy megtanítson engem arra, hogy élni máshogy is lehet. Nem mindig a holnapért aggódva, nem a munkahelyi stresszel töltve az estéinket, nem úgy, hogy saját életemnek csak mellékszereplője vagyok.
Akiktől pedig még rengeteg erőt kaptam, azok azon nők voltak, akikkel együtt lábadoztam a kórházban.
Nők, akiknek többszöri próbálkozásra se sikerül anyává válni. Anyák, akiknek egy abortusz magával a világvégével egyenlő. Egy kislány, aki nem régóta lett nő, de már másodjára kerül be önző párja miatt. Egy anya, aki betegsége miatt kényszerül elvetetni kicsinyét. Egy kismama, aki veszélyes hányás miatt válságos állapotban van (a harmadik ilyen terhessége). És nők, akik már nem a gyermekvállaláson gondolkodnak, csupán túl szeretnék élni a rájuk váró beavatkozást. És még sorolhatnám…
Mind- mind egy- egy élet, egy sors, egy lehetőség az életre egy lehetőség a halálra. Szinte mindegyik fejében ott a kérdés, Mi lett volna ha…, mi lesz majd ezután?
Ha végighallgatjuk, hogy mások miken mentek át, ha tudjuk hogy másnak is volt rossz „élménye”és mennyire nem vagyunk egyedül mi nők a hasonló jellegű “próbálkozásokkal”, “tragédiákkal” valahol segíthet. Bár a fájdalmat nem enyhíti, de ha tudjuk, hogy más is túlélte már, akkor biztosan nekünk is van rá esélyünk. És bár lehetetlen összehasonlítani ami történt más eseményekkel és nagyon csúnyán hangzik, de igenis történhetett volna rosszabb is.
Az összes létező variáció végigfutott azóta többször is a fejemben- volt amikor ugyanis csakis ezek adtak vígaszt: a “nyertes” legrosszabb verzió ez volt :én meghalok a baba megszületik 26 hétre koraszülötten egy életre beteg marad és a párom itt marad egyedül egy beteg csecsemővel és egy egészséges 4 évessel…
Na ez volt az a pont, amikor megnyomtam az újratervezés gombot.
Két dolog közül választhattam:
a, feladom, önsajnálat, gyász, depresszió, nyugtatók
b, összeszedem magam, erős leszek, élek
Azt hiszem a választásomat abban a pillanatban tettem meg, amikor a nyugtatót amit az orvos rendelt el nekem, amikor vizitkor sírni látott nem szedtem be, hanem a kisszekrényen hagytam. Az ügyeletes doki nagyon normális volt azt mondta, egy jó sírás lehet többet ér.
Attól még, hogy nem csak feketében járok és nem sírok éjjel- nappal nem hiszem, hogy rossz, gonosz anyja lennék Bencének, hisz nem felejtettem el őt csak próbálok együttélni a helyzettel, kihozni belőle nap mint nap a maximumot. És mivel hiszem, hogy mindennek oka van, biztos vagyok benne, hogy ennek valamiért így kellett történnie. Spirituális összefüggéseket próbáltam és próbálok azóta is felfedezni vélni a történtekben, de ez egy nagyon veszélyes út. Saját tapasztalatom szerint feldúlt, szomorú szívvel nem nagyon szabad sarlatánokkal kommunikálni, mert az általában semmi jóra nem vezet.
Nekem ami bevált, az az írás. Ez afféle hobbiterápia nekem. Írok, kiírom magamból a fájdalmamat. Az se baj, ha nincs olvasója, a lényeg az, hogy én magam jobban legyek tőle!
Erősnek kell lennem, hisz a kislányom, a párom, a szeretteim nem láthatják, ha fáj a szívem. Az meg, hogy a kívülállók mit gondolnak rólam, az nem számít. Én tudom mi van a szívemben, a többi meg le van szarva, nem számít.
A válasz pedig arra a kérdésre, hogy hány gyermekem van ez:
2, egy itt velem a Földön, a másik pedig Fent az angyaloknál, mivel Ő maga is angyallá változott…nekem Ő nem halt meg, mindig itt él a szívemben…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: