A pozitivitás elmélete – avagy mi a nyű az a boldogság?
Pozitívan gondolkodni nem egy nagy “was ist das”… Még a hülye is tud pozitívan gondolkodni mindenféle belegondolás nélkül… Mint azt már vagy kétezer éve tudjuk: Boldogok a lelki szegények…
Akkor mégis mikortól számít nagy dolognak a pozitív gondolkodás?
Hát bizony akkor hiteles egy, a pozitív gondolatok fontosságát fennhangon emlegető egyén, ha legalább egyszer már megjárta a poklot. Akkor nem csak olyan pap lesz, aki bár bort iszik mégis vizet prédikál.
Amikor minden happy az életünkben és a legnagyobb problémánk hordereje kb. akkora, hogy jaj milyen ruhát vegyek fel ma, vagy hogy lemaradtam a Barátok közt-ről mert nem működött a UPC… Na, akkor nem egy nagy kunszt pozitívan gondolkodni.
Ellenben, ha nagy traumákat, drámákat, betegségeket éltünk át, vagy élünk át nap mint nap ( pl. egy tartósan beteg gyermeket nevelő szülő, vagy egy egyedülálló, anyagi nehézségekkel küzdő édesanya), na akkor ha ő tud pozitívan gondolkodni az már valami.
Persze ez a pozitív gondolkodás nem csak 1-2 a fejünkben átszáguldozó kósza gondolatot jelent az én olvasatomban, hanem annál sokkal többet. Egy életmódot, egy szemléletet arról, hogy ebben a rohanó világban mi az igazán fontos, mik az igaz értékek, mi az, ami valós problémának számít.
Nem elég a fejünkkel pozitívan gondolkozni, a szívünkkel is pozitívan kell látnunk. Amíg az életünk nagy részét jelentéktelen piszlicsáré ügyekkel töltjük meg és homályos szemüvegen keresztül nézzük a valóságot, addig nem leszünk képben saját magunk ( földi) világban betöltött szerepével sem.
Régen a depressziósokat nem tutujgatták, hanem kemény feladatokat adtak nekik.
Ez valahogy ma is működőképes megoldás. Ha saját magunk önsajnálatával vagyunk elfoglalva, akkor nem vesszük észre, hogy mily picinke porszemek vagyunk az Univerzumban.
Ha mégis ki tudjuk nyitni a szemünket és meglátjuk a fától az erdőt rájöhetünk, hogy a keserűség magában hordozza saját antitézisét is. Amint saját magunkba nézünk és mi magunk elbírjuk engedni a fájdalmunkat, csalódásunkat meglátva a fényt az alagút végén, akkor, de csakis akkor rájöhetünk hogy a felhők felett mindig süt a nap, de ehhez el kell engednünk az átélt fájdalmakat és újra meg kell tanulnunk hinni. Hinni a csodákban, hinni abban, hogy lesznek szebb, jobb napok.
Kurt Tepperwein Ha nem boldogít engedd el c. könyvét olvasom közel 2 hónapja ( bocsánat Gyömrői Könyvtár a mostani határidőre tényleg visszaviszem 🙂 ) de amilyen kis vékony a könyv mindig tud valami újat mondani nekem.
Most éppen ezt találtam benne:
“… az élet tanulási folyamat! Az igazságtalanságok révén megtanuljuk, hogy dolgoznunk kell önmagunkon, meg kell tanulnunk Isten szeretetét megtapasztalni és azt is megtanuljuk, hogy éppen az igazságtalanságok révén tanulhatjuk meg Isten szeretetét. Isten minden teremtményét szereti, mindet egyformán szereti, és ezért nem is létezhet igazságtalanság. Isten azonban arról is gondoskodik, hogy mindenki megkapja azt, amire szüksége van, hogy továbbhaladhasson a fejlődés útján. Van, akinek látszólagos igazságtalansággal kell megbírkóznia ahhoz, hogy új felismerésekre tegyen szert, és végül meglelje a harmóniát. Ha igazságtalanságokkal kerül szembe, az csak lecke, amit el kell sajátítania.”
Én itt személy szerint az “Isten” szó mögé az alábbiakat írnám oda: sors, karma, stb. ugyanis úgy vélem, hogy biztos létezik egy központi rendezőelv, mely/Aki szerint minden okkal történik, de nem lehet megnevezni.
Azaz lefordítva “Vikire” az irományt: fogadd el mindig amit a gép dob, ne rágódj rajta, ne siránkozzál, hanem próbálj meg tanulni belőle. Ha maga az esemény nem árulja el miért is történt, próbáld meg azt megvizsgálni, hogy az esemény milyen változásokat, érzéseket, gondolatokat generált a Te és a környezeted életében, hátha abban megleled a válaszokat.
Sokszor ha magunktól nem nyílik ki a szemünk: -Hé ne sajnáld már magad! –Na, ilyenkor szoktunk kapni egy jó nagy pofont! Ébresztő! Azt hitted bajod van, kapsz egy igazit! Mi ilyenkor a megoldás? Sajnálgassuk magunkat? Fenéket! Keressük meg a kiutat!
Gyermekkori graffiti, de a mai napig emlékszem még rá (próbálom nagyon pontosan idézni, előre is elnézést kérek az ismeretlen szerzőtől) :
„Ha nem működik az ejtőernyőd és zuhansz lefelé az égből két lehetőséged van:
A, elkezdesz pánikba esve üvöltözni
B, csodálod a kilátást”
Ez így van! Bármi is történjen velünk az csak rajtunk áll, hogy hogyan éljük meg azt. Te melyiket választod?
A kép forrása az alábbi: http://pixabay.com/hu/sz%C3%ADv-szerelem-napkelte-hideg-jeges-590222/
Kedves Orsolya/ Orsi!
Ha lesz belőle írás, szívesen elolvasnám 🙂 Egyik író barátnőm szerint van egy láthatatlan szál a bloggerek és a női magazinok között-sokszor egy húrra jár az agyuk :-)…
Érdekes, kb. egy hete én is ezen gondolkodtam és erről írtam, egyenlőre még csak magamnak. Pontosabban arról, hogy egy nagy trauma után az ember általában bölcsebbé, érettebbé válik. És hogy vajon mi van akkor, ha a trauma nem életünk során jön, hanem veleszületett, mint az én látássérültségem. Lehet, hogy egyszer majd blogbejegyzés is lesz belőle.
Kedves Timi!
Sajnálom, hogy elszomorítottalak. Nem afféle “kinek rosszabb” versenyt szerettem volna. Ha elolvasod az előző bejegyzésemet (amiről a nők nem beszélnek harmadik rész) láthatod mihez képest írok én “pozitívan”. Őszintén sajnálom édesanyádat és téged is. Nekem sem volt könnyű az életem eddig, de pont erről írok, hogy így más pozitívan gondolkodni, mint azoknak,akik nem éltek át még “lényegében” fájdalmat. Senki fájdalmát, tapasztalatait nem szándékoztam minősíteni. Egyszerűen csak arra gondoltam a bejegyzésben, hogy időnként idegesít amit egyesek a pozitív gondolkodásként emlegetnek. Azaz, mindenre rávágják, gondolkozz pozitívan. Pedig igazán pozitívan csak az tud gondolkozni, aki már negatív gondolatokkal is találkozott. Remélem érted mire gondolok. És teljes mértékben egyetértek veled mi a fontos az életben (erről is az előző bejegyzésben írtam- ott amikor majdnem meghaltam minden átértékelődött bennem, és azóta a családom az első és minden más mellékes ) Szép estét Neked!
Őszintén megmondom, hogy nagyon elszomorított ez a cikk, pedig nagy érdeklődéssel kezdtem olvasni.
Tim Ferriss gondolata jutott eszembe arról, hogy olyan társadalomban élünk, ami az egyéni szenvedést díjazza. Pedig a szenvedés még nem jogosít fel semmire, és főleg nem arra, hogy mások “poklait” címkézzük, összevessük, le- vagy felértékeljük. Ami fáj, az fáj, ami nehéz, az nehéz. Attól függetlenül, másnak mi fáj és mennyire fáj.
Az odaadás, a másokra figyelés, a hála, a cselekvés persze mind olyasmi, ami segít kimászni a gödörből, de ez független attól, hogy mi volt a legnagyobb tragédia, amit átéltünk, vagy hogy mi az aktuális gödör, amibe kerültünk.
A szenvedés nem egy objektív, összemérhető dolog, nehézsége mindenkinek van, a fájdalom pedig egy személyes és roppant szubjektív élmény, és nem húzható meg egy határ, ami fölött lesöpörhető az asztalról valakinek a gyötrelme azzal, hogy “hát ha neked csak ez a legnagyobb problémád!…”
A fájdalom nem szabadna hogy egy olyan “plecsni” legyen a társadalom szemében, amiből minél többet kell felmutatnunk, hogy jogunk legyen támogatást kapni vagy véleményt formálni.
Nem tudom egyébként, hogy elég magas szintet értem-e el a pokol-bingóban azzal, hogy huszonhét évesen végignéztem, ahogy meghal az anyukám szívrohamban, de ha ezzel már jogot nyertem, hogy a fájdalomról nyilatkozzak, elmondhatom, hogy tapasztalatom szerint sokkal könnyebb hálásnak lenni tragédia idején, mint a hétköznapokban. Amikor az ember mélységes gyötrelmet érez, sokkal inkább felértékelődik egy ölelés, egy jó szó, egy szívesség. Ami addig nagy dolognak tűnt (munkahelyi határidők, főiskolai vizsgák, stb.), egészen más perspektívába kerül, a hétköznapi torzsalkodások és bosszúságok pedig egészen eltűnnek. – Csakhogy ahogy a gyász friss, mélységes fájdalma sem tart örökké, ugyanúgy az általa vetített perspektíva sem. A dolgok visszatérnek a régi kerékvágásba. A munkahely nem lesz kevésbé stresszes, a vizsgák sem, és ami azelőtt bosszantott, utána is bosszantani fog.
Lehet tanulni belőle, lehet változni miatta. Lehet jobban vagy rosszabbul, erősödve vagy összetörve kijönni belőle. De önmagában egy megélt tragédia nem érdem, ahogy egy megélt hétköznap sem. És én úgy tapasztaltam, hogy egy hétköznapon sokkal nehezebb hálát adni, elengedni, nem bosszankodni, megbocsátani, helyesen priorizálni, mint egy tragédia idején.
Ráadásul a tragédia élménye nekem legalábbis segített új értékrendet formálni, könnyített azon, ahogy priorizálok. Végső soron könnyebben vagyok boldog, hálás, megengedő, elengedő, mióta megtapasztaltam ezt a mélységet, és sokkal nehezebb volt pozitívan gondolkodnom azelőtt, hogy ezt megéltem volna.
Úgyhogy én erősen lebeszélnék mindenkit arról, hogy megpróbáljuk minősíteni egymás fájdalmait, nehézségeit, szomorúságait, stresszorait.