Sorskerék (ki tudja mit fog dobni a gép…?)

Sorskerék

1. rész

Van az a szint, amikor nem tehetünk mást csak várjuk a sült galambot…

Van az úgy, hogy mi megtettünk mindent, ami a mi irányításunk alá tartozhat és résen voltunk és nyitott szemmel járva észrevettük a lehetőségeket, de egyszer csak eljön az a pont ahol egy társasjáték bábfigurájává válunk és attól függ, hogy melyik mezőre és mennyit mehetünk, hogy mi jött ki a dobókockán. A dobó kocka pedig annak a bizonyos nagy betűs ÉLET-nek a kezében van.

Számtalan olyan szituáció adódik az életünkben, amikor mi vagyunk saját előrehaladásunk akadályai: nem járunk el mozogni, nem étkezünk helyesen, ezért nem is leszünk erősek egészségesek, lusták vagyunk tanulni ezért nem lesz jó az osztályzatunk, nem merünk munkahelyet váltani, mert félünk a járt utat a járatlanért elhagyni, vagy amikor egy rossz kapcsolatból nem merünk kiszállni és még sorolhatnám…

De van olyan is, amikor nem mi magunk akadályozzuk fejlődésünket, előrelépésünket, hanem ki vagyunk szolgáltatva az életkörülményeknek és a jó szerencsének.

Ilyen például az a helyzet, amikor több helyre adjuk be az Önéletrajzunkat és mi rajtunk már semmi nem múlik. Az alapján, hogy a sorskerék hol áll meg, az alapján fog eldőlni, hogy hová fogunk menni dolgozni, vagy hogy éppen hová nem (lehet, hogy otthon maradunk tovább „parkolni”)

Vagy amikor úgy döntünk, hogy bevállalunk egy kisbabát és az, hogy ő meg is születik-e az nem rajtunk áll.

Vagy amikor mi mindent megteszünk és tanulunk, hogy átmenjünk a vizsgán és igazán csak a helyszínen derül ki, hogy mit dob a gép: felkészültségünk elegendő-e ahhoz, hogy átmenjünk, vagy csak a vizsgáztató intézmény anyagi helyzetének javulásához járulunk hozzá.

Van az úgy, hogy nem mi vagyunk saját életünk kovácsai, hanem a körülmények „rabjaként” csak sodródunk az eseményekkel.

Ilyenkor főszereplővé az alkalmazkodó képességünk és az ego válnak: Ha nem úgy alakulnak a dolgok, mint, ahogy terveztük őket, akkor nem nyavalyognunk kell, hanem át kell látnunk a dolgokon. Meg kell látnunk a miérteket. Valamiért az úgy alakult… Lehet az nem az én utam… Lehet az én utam lesz, de még nem jött el az idő… Lehet vagy én, vagy a körülmények még nincsenek készen, lehet még meg kell tanulnom pár leckét ahhoz, hogy az váljon az én utammá, de az is lehet, hogy teljesen vakvágányon vagyok….

Persze vannak szituációk, amikor ez nem olyan egyszerű. A gyászt, az elvesztést nem olyan könnyű feldolgozni, mint egy sikertelen vizsgát. Mégis úgy gondolom, hogy valahol itt is fejben dőlnek el a dolgok. Van hogy másnak egy sikertelen vizsgát nehezebb feldolgoznia, mint valakinek egy szerettének az eltávozását. Furcsa dolgok ezek, de mindannyian mások vagyunk más tapasztalattal, más életkörülményekkel és ahogy telik-múlik az idő mi magunk is változunk. Lehet ami 20 éve problémát okozott nekünk ma már meg se kottyan, viszont ez vice versa is igaz lehet.

Sokszor amikor bizonytalan vagyok eszembe szoktak jutni Paulo Coelho szavai:

„Sometimes the „wrong” train can take us to the right place- azaz sokszor a „rossz” vonat visz el minket a helyes (megfelelő) helyre.

Ne feledjük, sohase tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, mert semmi se történik véletlenül!

….

2. rész

A napokban a kezembe került a 2005-ös naplóm, amikor elküldtek az egyik munkahelyemről, mert megszűnt a munkaköröm. Elsőre el se hittem, mert a  kedves főnököm április elsején közölte velem, hogy azzal a nappal felmondanak nekem. Akkor azt hittem, eljött a világvége, fogalmam se volt róla, hogy a lehető legjobb dolog történt velem, ami történhetett: nem volt se munkám, se tartalék pénzem, fogalmam se volt mit hoz a holnap.  Akkor a kollégáim búcsúajándékként egy táskát adtak nekem és egy képeslapot.

A képeslapot lefényképeztem és a 2 oldalának a képét beillesztettem a bejegyzésbe. A szövege ez:

“Amikor nagy csalódás ér bennünket azt hisszük itt a világ vége. Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét” Pema Chödrön

És tényleg ez így van és velem is így történt 10 éve is. Új utakat kerestem új munkahelyem lett, jobban kerestem jóval kevesebb munkáért, ott ismertem meg mostani páromat a férjemet is, aki kislányom édesapja is. És úgy érzem azóta is akkor ott annak úgy kellett történnie: ha nem küldenek el, akkor lehet sose találkozunk a férjemmel, sohase megyek továbbtanulni, sohase ismerem meg a mostani barátaim nagy részét. (Bár sohase mondd azt, hogy soha…).

Ennek az írásnak az első részét már 3 hete megírtam ugyanis nagyon vártam egy álláslehetőségre, aminek a kimenetele bizonytalan volt. Ma megkaptam a választ és ezt jelnek veszem. Úgy veszem az nem az én utam. Kicsit szomorú vagyok, de tudomásul veszem. Más az én utam. Régebben egy elutasítást elsősorban csalódásként éltem meg, nehéz sokszor azt elfogadni, hogyha nem kellünk valakinek. (Ez valahol biztos egy ego-harc is).  Persze kicsit rossz most is, de tudom más, jobb lehetőségek várnak rám. Meg kell látnom a fától az erdőt… Az erdő mögött meg nagyon-nagyon sok minden van

Úgy mint, ahogy  a felhők fölött is kék az ég…

Már most látni is vélem, hogy merre visz az utam… 

és ez az út messzire visz úgy érzem!