Amiről a nők nem beszélnek (Teljes bejegyzés)

Amiről a nők nem beszélnek  (a 3 rész egyben)

Először is azt szeretném leszögezni, hogy NEM like,- és hatásvadász jelleggel írok ma. Ez NEM egy olyan bejegyzés, amit azért osztok meg, mert sikert szeretnék „kicsikarni”, pénzt se szeretnék vele keresni és senkinek a lelkivilágát nem szeretném vele felkavarni.

Sokat vívódtam írjak-e ki bármit is a mai napon, mert a mai nap nekem egy gyásznap. Aztán arra jöttem rá, hogy egy éve minden egyes napra rá lehet akasztani ezt a titulust, hogy gyásznap, sőt ha én azt választom, akkor életem végéig gyászolhatok. És ez valahol így is van rendjén… De nem biztos, hogy csak a gyász van, hiszen másik pólusként ott van az ellentéte, az ami a gyászom által még inkább kijön kontrasztosan, az, hogy ÉLEK én is és van már egy gyönyörűséges kislányom és úgy gondolom, hogy azzal, ha egy kicsit megkaparom a felszínt és az igazi, álcák nélküli szívemet is megnyitom nem ártok vele senkinek.

Ezt a bejegyzésemet eredetileg márciusban írtam 3 napon át, így 3 részes lett, de nem reklámoztam, nem osztogattam, csak a szűk baráti körömnek mutattam meg, vagy azoknak az embereknek, akiket „érdemesnek” találtam rá, hogy nem fogják félreértelmezni, nem fognak rólam „csúnyákat” gondolni azért, mert ilyen személyes írást is ki merek adni a kezemből. Az egyik barátnőm értetlenül állt afelett a döntésem felett, hogy miért nem osztom meg másokkal, mert szerinte az addig írt legjobb írásom volt. Akkor ott azt válaszoltam neki, hogy azért, mert nem csak az én gyermekem „volt” és nem szeretném vele a párom érzéseit megbántani. Ez azóta se változott, most se szeretném az érzéseit megbántani, de hidegfejjel tárgyilagosan elolvasva az írásomat semmi bántó nincsen benne.

A másik indokom arra, hogy ne osszam meg ezt az írást, az az a belső vívódás volt magammal, hogy nem szerettem volna, nem szeretném, hogy ezalapján az írás alapján „beskatulyázzanak” az emberek, sajnáljanak vagy esetleg „kevesebbnek” tartsanak.  Emiatt még mindig bizonytalan vagyok kicsit, de úgy érzem, azzal, hogy a kisbabám Angyalországba költözött azzal nem csak veszteségem lett, hanem rengeteg új dologra tanított Ő engem és tanít folyamatosan is. Amelyek közül az egyik legfontosabb dolognak továbbra is azt tartom, hogy „rossz irányba éltem”. Hogy ezalatt mit értek? Felesleges, piszlicsáré ügyeken aggódtam, túl sokat voltam egoista és anélkül, hogy észrevettem volna, a pénz és a megélhetés és az anyagi dolgok megszerzése vált a legfontosabbá számomra. Persze más dolgok is fontosak voltak, de a kislányomra és a férjemre fordított idő mennyisége nem érte utol azt az időmennyiséget, amit a munkámmal és egyéb tevékenységeimmel töltöttem. Aztán amikor az ember az Intenzíven ébred csővel a szájában, az orrában és a testében mindenfele, elkezd mindent máshogy látni. Rájön, hogy egy új esélyt kapott az életre és rájön, hogy ez bizony nem mindenkinek adatik meg. És miután egy kicsit letompul benne a mindent átható fájdalom, akkor észreveszi azt, hogy bizony milyen szépek a felhők az égen és milyen érdekes, hogy a szomszéd utcában lakó kakas ma 5 perccel korábban kelt. És amikor hazamegy a kórházból és megöleli a kislányát, na annál nagyobb öröm nem is létezik a világon…

Most már tudom, hogy mi a helyes, jó út, amin haladva élni érdemes, bár sokszor tévutakra jutok én is, de úgy gondolom, hogy semmi se történik ok nélkül és mindenki csak annyit kap, amennyit el tud viselni. Hogy aztán mihez kezdünk a lehetőségeinkkel, hogy az A vagy a B utat választjuk-e, az rajtunk áll. Azóta is folyamatosan próbálom nyitva tartani a szememet és a szívemet, hogy mindenhol az igazi értéket, a valós tényeket, igaz kincseket lássam és ha egy-egy gyöngyszemre találok, azt próbálom másokkal is megosztani. Én úgy döntöttem egy éve, hogy nyugtatók helyett az életet és a családomat választom, szerintem jól választottam…

Amiről a nők nem beszélnek

Vannak dolgok, amikről nehéz beszélni. Se mi magunk nem tudunk róla beszélni, illetve mást se biztos, hogy érdekel a problémánk. Van az úgy, hogy nem találjuk a szavakat, olyan is van, hogy a szavak megvannak, de nincs meg, hogy kivel osszuk meg a gondolatainkat.

Sokszor egy jó szó elég. De sokszor a válaszok maguk nem is fontosak, az maga elég, ha el bírjuk mondani mindazt, ami a szívünket nyomja esetleg hetek, hónapok, évek óta.

Idegeneknek sokszor könnyebb megnyílni, mint egy családtagnak. De néha, ha szerencsések vagyunk, találunk olyan embert, embereket, akik hasonló dolgokon mentek át mint mi és akkor félszavakból is megértjük egymást velük.

Ha bemegyünk egy nőgyógyászati osztályra pár napra, olyan dolgokat látunk és hallunk, melyek megerősítenek benne, hogy mekkora erő van a nőkben. És hogy igaz a mondás, hogy egy nő két dologért tesz meg mindent, azért, hogy legyen gyermeke és azért, hogy ne legyen. 

…

Amikor a nőgyógyászati osztályon fekszünk egy kórházban, az általában nem egy vidám dolog. Kivéve, ha ott tartózkodásunk “végterméke” egy igazi kis csoda, egy gyönyörű kisbaba. (Szigorúan zárójelben jegyzem meg, hogy az első napon nem sokuk az  🙂 , még akkor sem, ha az elfogult szülő-mint én is az voltam- úgy érzi, hogy az a csöppség a világ legszebb kisbabája.)

Én személy szerint már több kórház “vendégszeretetét” is “élvezhettem” . Volt, amikor boldogan távoztam a kórházból és volt amikor kevésbé. Volt, amikor telis tele voltam reménnyel és olyan is volt, hogy akkora volt a fájdalom a szívemben, hogy sírni se tudtam.

Nehéz az ember legbensőségesebb, legintimebb dolgairól beszélni, vagy írni, még a szívünkhöz közelállóknak is. Sőt a legnehezebb pont az Ő irányukba való őszinte kitárulkozás. Sokszor pont őmiattuk kell erősnek lennünk, nem szabad tudniuk, hogy a mosoly alatt a szívünk sír.

Az egyetlen hatékony eszköz az őszinteségre sokszor csak az, amit Karinthy is megírt az Előszóban:”Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”

Amikor azt kérdezik tőlem, hogy hány gyermekem van, nem egyszerű rá válaszolni.”

Ha azt mondom, hogy egy, akkor a szívemnek mondok ellent, ha azt mondom kettő, akkor ahhoz kiegészítést is kell fűznöm…

…

Háziorvoshoz mentem a napokban. Egy kedves, helyettes doktornő volt, akivel kicsit beszélgettünk és az is szóba került, hogy mi történt velem a nyáron.

Igazi őszinte emberként az arcára volt írva minden, ami a szívében és a fejében járt. Ezt mondta nekem:- Az biztos, hogy Önt szeretik odafent… És egy könnycseppet is felfedezni véltem a szeme sarkában. Hogy mégis mi történt velem a nyáron?

2014.06.17

Éjszaka-hajnalban hasmenés, azt hiszem gyomorrontás… reggel párom viszi Anitát az oviba, később megy dolgozni, mert én terheléses vércukorra készülök menni. Nagyon gyenge vagyok az éjszakai wc-re mászkálástól inkább visszafekszem, másnap fogok elmenni a vérvételre.Hívom a gyerekorvost egyedüli hiteles forrásként (a védőnő nem veszi fel, mert továbbképzésen van, a nőgyógyász nem rendel) megbeszéljük Espumisan kéne egyikünk se gyanakszik semmi komolyra

10:30 körül elkezdek kitápászkodni az ágyból, hisz még be se ágyaztam, az oviban összevont csoportok vannak, délben el kell hoznom Ancsit. Kb. délelőtt 11 órakor beágyazok a két szobában, erősödő hasi görcsök, egyszer csak furcsát érzek…vér mindenütt…Mentőt hívok (igaz elsőre a tűzoltókat sikerül, ők adják meg a mentők számát) és az anyósomat, hogy jöjjön át hozzánk, segítsen pakolni..Egy mentő jön nem sokára Meg kell várnia a másodikat…Már nem érzékelem rendesen az időt kb. 30 perc telik el a mentő hívása óta. Megyünk a Bajcsyba…A mentőssel beszélgetni próbálok útközben, jó hír, hogy tapasztalt már vezetett le több szülést is, gondolom ezért kellett erre a mentőre várni. A vér csak nem áll el…Beérünk …Szívhangvizsgálat negatív a kis géppel…Nem tudják levenni a véremet… Pánikba esett nővérek… Szonográfushoz visznek, a hölgy arca és a betóduló 4-5 orvos jelenléte mindent elárul: baj van!(mint utólag megtudtam, ismeretlen ok miatti) teljes mehlepényleválás miatt a 26. Terhességi héten meghal a baba ( Bence) a pocakomban. Első császár műtéttel a gyermek (Bence) eltávolítása… Komplikációk lépnek fel a 2 órásra nyúló műtét közben DIC=Disszeminált intravaszkuláris koaguláció…Orvosi konzílium… Második műtét életmentő célzattal… Részleges méheltávolítás Chrobak műtét…A 2 műtét alatt és után kapott vér mennyisége: 17 egység és számtalan plazma …Vérzés eláll …Intenzívosztály stabilizálás …Ismerősök és ismeretlenek( többek közt lengyel apácák is) imája, szurkolása, energiaküldése…

Néma csend várakozás, idegeskedés a többiek részéről én az egészből csak annyira emlékszem, hogy a 2 műtét között mintha azt mondták volna nekem, hogy sajnos ki kell vennünk a méhét, mert nincs más megoldás. Mint utólag az egyik engem operáló doktor úrtól megtudtam, tényleg történt ilyen.

…

Másnap,( amennyire én emlékszem) mindenfele és mindenféle csövekkel a testemben kába állapotban lélegeztetőn ébredtem az intenzíven.

Hogy mindez miért történt velem, nem tudom. És erre egy ideje már kevésbé intenzíven keresem a választ. Elfogadtam, hogy ezt dobta a gép. Ez volt nekem megírva. Már amennyire egy 26 hetes majdnem életképes kisbaba pocakbeli halálát el lehet fogadni. A legnehezebb az (volt), hogy ne gondoljak a múltra a “mi lett volna ha”- ra mert az nem létezik. Nem a miért történten van a hangsúly, hanem azon, hogy hogyan tovább!

Úgy fogtam fel és azóta is úgy próbálom felfogni, hogy kaptam még egy esélyt odafentről egy jobb életre, hogy amit elcsesztem az időmből hülyeségekre, azt inkább valóban fontos dolgokra fordítsam.

Minőséget adni annak az időmnek, ami a földi életből még hátra van. Akkor ott, a legfontosabb dolgokat megértettem. Állítom azóta is, hogy ami igazán fontos, az azoknak az embereknek a társaságában töltött idő, akiket szeretünk.

Amikor hazajöttem a kórházból, a hálám, az életöröm, a boldogság, hogy a kislányomat magamhoz ölelhetem erősebb volt minden azelőtt megélt pozitív érzésnél. Természetesen lezajlott bennem megint a mi lett volna ha… Újra esélyt kaptam az életre, mintha a lelkem újjászületett volna ugyanabban a testben.

Nem tudom pontosan kinek voltam hálás Istennek, a sorsnak, a karmának, a mentősöknek és az orvosoknak, a barátaimnak és családtagjaimnak, akik értem imádkoztak?! Mindenkinek! Boldog voltam, hogy én életben maradtam. Az a szeretet, ami azokban a napokban körülvett bár egy tragédiának volt köszönhető, de annyi erőt adott, hogy éreztem valami oka kell, hogy legyen annak, hogy ez megtörtént velem és én mégis ittmaradtam.

Pár napra a kiengedésem után írtam 3 hálalevelet: egyet a mentősöknek, egyet – egyet pedig a Bajcsy Szülészeti-Nőgyógyászati Osztályának és az Intenzív osztálynak. Sokan keményen dolgoztak az életemért, ez volt a minimum, amit tehettem.

Mint utólag megtudtam, volt, akiknek nagyon jól esett a levelem. Az egyik kedves mentős fiú megkeresett engem utána a facebookon és elmesélte, hogy milyen sokat számított nekik a levelem és hogy ki van nyomtatva a központjukban és a gyerekei is nagyon büszkék rá. És azt is elmondta, hogy higgyem el, ők mindig nagyon sietnek mindenhova, de sajnos sokszor nem rajtuk múlik és inkább csak negatív kritikát kapnak mindig. Engem nagyon meghatott, hogy ő megkeresett engem.

Azóta azon vagyok, hogy szebbé, jobbá, értelmesebbé tegyem az életemet és keresem az életem célját (Bár ez nem mindig sikerül). Próbálva nyitott szemmel és szívvel járva felfedezni az élet szépségeit. És ha valakinek tudok, próbálok segíteni. Próbálok kevésbé önző, egoista módon élni. (Bár sajnos ez se mindig sikerül).

Persze lehet nem ment volna, nem menne ez ilyen “könnyen” (erősen idézőjelbe rakva), ha nem lenne már egy 4 és fél éves gyönyörűségem. Akkor lehet be is kattantam volna.

De mivel rájöttem, hogy Ő a legfontosabb az életemben (fontosabb lett, mint valaha, pedig előtte is imádtam őt). Az elsődleges életcélom az, hogy Őt a lehető legjobban felneveljem. Mindent, ami tőlem telhető megadjak Neki és amikor szüksége van rám, mindig ottlegyek.

Azzal hogy kivették a méhemet nem érzem magamat se kevesebbnek, se csonkának. Csak valamiért úgy történt, hogy több gyermekem már nem lehet ( akit én szülnék meg). Sőt úgy érzem, hogy a személyiségem a megélt tapasztalatok, fájdalmak által gazdagabb lett.

Hiszem, hogy Kis(s) Bencém azért vállalta ezt az Utat odabent a pocakomban, hogy felnyissa a szememet, hogy megtanítson engem arra, hogy élni máshogy is lehet. Nem mindig a holnapért aggódva, nem a munkahelyi stresszel töltve az estéinket, nem úgy, hogy saját életemnek csak mellékszereplője vagyok.

Akiktől pedig még rengeteg erőt kaptam, azok azon nők voltak, akikkel együtt lábadoztam a kórházban. Nők, akiknek többszöri próbálkozásra se sikerül anyává válni. Anyák, akiknek egy abortusz magával a világvégével egyenlő. Egy kislány, aki nem régóta lett nő, de már másodjára kerül be önző párja miatt. Egy anya, aki betegsége miatt kényszerül elvetetni kicsinyét. Egy kismama, aki veszélyes hányás miatt válságos állapotban van (a harmadik ilyen terhessége). És nők, akik már nem a gyermekvállaláson gondolkodnak, csupán túl szeretnék élni a rájuk váró beavatkozást. És még sorolhatnám…

Mind- mind egy- egy élet, egy sors, egy lehetőség az életre egy lehetőség a halálra. Szinte mindegyik fejében ott a kérdés, Mi lett volna ha…, mi lesz majd ezután?

Ha végighallgatjuk, hogy mások miken mentek át, ha tudjuk, hogy másnak is volt rossz „élménye”és mennyire nem vagyunk egyedül mi nők a hasonló jellegű “próbálkozásokkal”, “tragédiákkal” valahol segíthet. Bár a fájdalmat nem enyhíti, de ha tudjuk, hogy más is túlélte már, akkor biztosan nekünk is van rá esélyünk. És bár lehetetlen összehasonlítani ami történt más eseményekkel és nagyon csúnyán hangzik, de igenis történhetett volna rosszabb is.

Az összes létező variáció végigfutott azóta többször is a fejemben- volt amikor ugyanis csakis ezek adtak vígaszt: a “nyertes” legrosszabb verzió ez volt :én meghalok a baba megszületik 26 hétre koraszülötten egy életre beteg marad és a párom itt marad egyedül egy beteg csecsemővel és egy egészséges 4 évessel…

Na ez volt az a pont, amikor megnyomtam az újratervezés gombot.

Két dolog közül választhattam:

a, feladom, önsajnálat, gyász, depresszió, nyugtatók

b, összeszedem magam, erős leszek, élek

Azt hiszem a választásomat abban a pillanatban tettem meg, amikor a nyugtatót, amit az orvos rendelt el nekem, amikor vizitkor sírni látott nem szedtem be, hanem a kisszekrényen hagytam. Az ügyeletes doki nagyon normális volt azt mondta, egy jó sírás lehet többet ér.

Attól még, hogy nem csak feketében járok és nem sírok éjjel- nappal nem hiszem, hogy rossz, gonosz anyja lennék Bencének, hisz nem felejtettem el Őt, csak próbálok együttélni a helyzettel, kihozni belőle nap mint nap a maximumot. És mivel hiszem, hogy mindennek oka van, biztos vagyok benne, hogy ennek valamiért így kellett történnie. Spirituális összefüggéseket próbáltam és próbálok azóta is felfedezni vélni a történtekben, de ez egy nagyon veszélyes út. Saját tapasztalatom szerint feldúlt, szomorú szívvel nem nagyon szabad sarlatánokkal kommunikálni, mert az általában semmi jóra nem vezet.

Nekem ami bevált, az az írás. Ez afféle hobbiterápia nekem. Írok, kiírom magamból a fájdalmamat. Az se baj, ha nincs olvasója, a lényeg az, hogy én magam jobban legyek tőle!

A válasz pedig arra a kérdésre, hogy hány gyermekem van ez: kettő, egy itt velem a Földön, a másik pedig Fent az Angyaloknál, mivel Ő maga is Angyallá változott…nekem Ő nem halt meg, mindig itt él a szívemben…

A kép forrása az alábbi:

http://cdn.morguefile.com/imageData/public/files/r/rosevita/01/l/1422087974mjpkj.jpg