A legszebb ajándék- avagy egy különleges nap története

A legszebb ajándék- avagy egy különleges nap története

Vannak napok az életünkben, melyek nagyon különlegesek. Melyek olyan pillanatok tárházai, amik nagyon jól jönnek majd nekünk akkor, amikor öregkorunkban 30-40 ( esetleg 50-60 🙂 ) év múlva üldögélni fogunk a szobácskánkban. Ez a tegnapi nap is ilyen volt. A tegnapi egyike volt azon napoknak, amikor egoista akartam lenni. Nem sok ilyen nap van.

Bár olyan gyakran megesik, hogy nem szeretnék az lenni, de végül mégis az ego rabszolgájává válok, de tegnap kifejezetten jól érezte magát az egom (és a szívem is), ugyanis tegnap volt a harminchetedik (!) szülinapom. Mennyi? Nem csalás, nem ámítás, tényleg a 37. Gyakran megesik, hogy nem hiszik el nekem a koromat, mert kevesebbnek nézek ki (szerintük).

Na bumm ez gyakran megesik, valaki megszületik, aztán él egy kicsit aztán meghal… mi ebben a különleges? Ja, ebben nincs is semmi különleges-ez mindenkivel megtörténik… A különleges abban áll, hogy mit csinálunk addig a saját életünkkel és mások életével az alatt a röpke 60-70 év alatt (kinek mennyi adatik) ameddig élünk. Én nagyon bátor dologra vettem rá magam kb. egy éve, amikor is úgy döntöttem, hogy én ÉLNI fogok. És szerintem ez a tervem egész jól bevált, mert immáron egy éve kb, egész jól megy nekem az „élés” 🙂

Hahaha. Ez nem vicc. Mert ugyanis élet és élet között van különbség.

A mások élete kicsit néha úgy tűnik, mint az a bizonyos szomszéd fűje…  szinte biztos, hogy egy kicsit mindig zöldebb :-).

Aztán, amikor az ember kinyitja a szemét és figyelmes lesz és bepillantást nyer a szomszéd kertjébe, akkor elég gyakran rájön, hogy elég sok mindent talál ott.

Aztán ha szerencsés, akkor rájön, hogy neki nem a szomszéd kertjével kell foglalkoznia, hanem a sajátjával és ha azt műveli, ápolja, szeretgeti, akkor annál a „fűzöldségnél” semelyik „zöldség” se lesz tökéletesebb. Lehet itt-ott van benne egy pár gaz, lehet néha találunk egy-két barnás foltot, amit kiszívott a nap, lehet van benne pár cicakaki, de akkor is a legszebb dolog a világon. Azért mert a miénk, mi kaptuk azért, hogy megműveljük. Ez ugyanígy van a mi életünkkel is.

Ápolnunk, szeretnünk, gondoskodnunk kell a saját sorsunk alakulását is, mert ha nem vagyunk jelen a saját életünkben, akkor csak mellékszereplők lehetünk benne és nem élhetjük meg azt a varázslatos lehetőséget, hogy a magunk urai legyünk.

Tegnap nagyon furcsán nézett rám az egyik barátnőm, amikor vittem neki egy kis ajándékot: megölelt és nevetett: „Ez most nagyon kínos -mondta- Neked van a szülinapod és én kapok tőled ajándékot?”

Egy kis semmiség volt, de tudom, hogy neki sokat számított ezért megvettem valamit a gyűjteményébe. Miért nézett furcsán? Hát mert ugyebár amikor szülinapunk van azt várjuk (el) hogy mi kapjunk valami ajándékot és ilyenkor sokszor a fizikai dolgokra asszociálunk rögtön elsőnek, pedig az igazi ajándék nem a tárgyakban van. Ő nem tudja azt, hogy nekem az igazi ajándék tegnap az az öröm volt, hogy láttam, hogy örömet szereztem, örömet szerezhettem valakinek, aki őszinte és tiszta szívű, aki örülni tud még az élet apró örömeinek is, valakinek, aki kicsit olyan, mint amilyennek mindannyiunknak lennie kéne, valaki olyan, mint amilyen én voltam 20 éve….

Mégis mi változott ezalatt a 20 év alatt? Hová tűnt az a kislány, aki várta a csodákat? Miért aludt egy közel 20 éves álmot, miért nem vett részt a valódi világban az igazán fontos dolgokban, miért fecsérelt el éveket egy a Csipkerózsikáéhoz hasonló álomvilágban? A válasz nagyon egyszerű, mégsem lehet pár szóval vagy mondattal leírni…

Amikor fiatalok vagyunk és tapasztalatlanok tele vagyunk álmokkal és vágyakkal, naivak vagyunk és még csak sejtjük, hogy mit is takar az a bizonyos NAGY BETŰS ÉLET. Aztán ahogy öregszünk, ahogy változnak az életkörülményeink, folyamatosan rájövünk, hogy bizony az élet sem mindig olyan, mint ahogy mi azt elképezeljük. Amikor nem értjük miért, de egymás után kapjuk a pofonokat és sodródunk az árral, amikor arra várunk, hogy valaki mentsen meg minket, vagy, hogy felébredjünk egy rémálomnak hitt szituációból akkor sokszor gyakran pont azt nem vesszük észre, ami az orrunk előtt lebeg, azt, hogy sokszor senki más nem felelős az életünk eseményeiért, csakis mi.

Igaz lehet, hogy vannak adott körülmények, predesztinált élethelyzetek, amikor hirtelen csak alkalmazkodni tudunk egy-egy szituációhoz, de nem lehet elválasztani egymástól a megélendő feladatokat, küldetéseket, amiket a sors kitalált nekünk és azt se, hogy mi hogyan reagálunk le bizonyos helyzeteket.

Van az úgy, hogy azt mondjuk nem mi voltunk a hibásak, azt hozta az élet, mi csak sodródtunk az árral… és igen, olyan is létezik, hogy nagyon nehéz kiszállni egy-egy szituációból legyen az egy rossz párkapcsolat vagy egy nélkülözhetetlennek tűnő munkahely, de pedig mégis mindig ott van az a lehetőség, hogy nemet mondjunk. Ezt most így 37 évesen tanulom én is. Vicces vagy nem, de most az egyik ajándék, amit kaptam és kapok a Jó Istentől, (az égiektől, vagy ki hogy hívja), az az, hogy meg kell tanulnom Nemet mondani.

 Hogy mire? Mindenre, ami nem való az én és családtagjaim életébe, azon dolgokra, elvekre és eszmékre melyeket nem érzek sajátomnak, azon embereknek, akik ki szeretnék használni a naivságomat vagy segítőkészségemet, vagy azon helyzetekre melyek bár kedvezőnek tűnhetnek, de valójában csapdák, melyeket vagy az egom állított, vagy melyekbe úgy sétálok bele, hogy a pokolba vezető út a saját jó szándékommal van kikövezve…

Hálát adok a Jó Istennek, hogy az utóbbi egy-két évben annyi, de annyi leckét adott nekem az élet iskolájában, hogy folyamatosan csak tanulni tudok belőle. Mindezt úgy, hogy lehetőséget adott rá nekem, hogy élet,- és gondolkodásmódommal másoknak is segíthessek.

Tegnap különleges nap volt. De mégis miben volt más ez a nap az év többi 364 napjától? Azért mert az egom sütkérezhetett vidáman reggeltől estig? Azért mert csak én voltam a fontos? Azért mert úgy érezhettem körülöttem forog a világ? Nem, nem ezekért.

Hanem azért, mert ezen a napon érezhettem az igaz szeretetet. Ezen a napon, amikor nem csak azért írtak rám az emberek, mert a facebook kiírta, hogy születésnapom van, hanem azért, mert tudatni szerették volna velem- még ha nem is mindig tudatosan- hogy fontos vagyok nekik és gondolnak rám és ebben a mai rohanó világban volt 5 percük arra, hogy írjanak nekem. Na ebben a mai világunkban nincsen is nagyobb ajándék, mint az, ha ránk szánnak az emberek egy kicsit abból, ami mindenkinek a legkevesebb, az idejükből.

És EZÉRT volt fontos és különleges a tegnapi nap. Nem azért, mert Én Kókai Viki lettem a legboldogabb egoista, hanem azért, mert a tegnapi nap az igazi szeretetről szólt. Arról, hogy vannak még igaz értékek és igaz barátságok így 20-30 (lassan 40 🙂 ) év elmúltával is, amikor rájössz, hogy igenis van egy szebb, egy jobb egy egoizmus nélküli világ is, csak nem mindegy, hogy észreveszed-e a táblát, ami életed ösvényén jelzi az utat: Itt menj be, ez az igazi boldogsághoz vezető út…

Pedig az az út igenis létezik! Csak nyitott szemmel és szívvel kell élni és akkor észrevesszük, hogy mi az, ami igazán fontos… (mert az ugyebár a szemnek láthatatlan…)

…

A képeket én készítettem, kivéve ezt: https://www.pinterest.com/pin/294211788135121421/