…
Amikor majdnem meghalsz átértékelsz mindent. Azt ahogy éltél, ahogy élhettél volna és azt, hogy mennyi, de mennyi minden baromságra fecséreltél időt nem tudván, hogy lehet, hogy nincs is annyi időd mint gondolnád. Nagyjából ugyanez történik akkor is, amikor nem te halsz meg majdnem, hanem valaki meghal- tényleg. Valaki aki fontos volt neked… Vagy aki fontos lehetett volna…
Amikor megtudtam, hogy meghalt apu éppen Szegedről jöttem haza. Felvételizni mentem a tanárképző szakra, terhes voltam Anitával.
A vonaton ültem, amikor édesanyám hívott, hogy kijön a párom elém autóval a Kökire. Persze örültem neki, de kicsit furcsállottam, hisz terhes voltam, de nem mozgássérült :-). Amikor hazaértem anyu elmesélte mi történt, azaz, hogy apu meghalt. Nagyon furcsa volt, amit akkor éreztem. Fájt de olyan fájdalom volt, ami nagyon mélyen van, mélyen elásva legbelül, olyan mélyen, hogy elnyomja sok-sok minden ami rárakódott: válasz nélkül maradt kérdések, félemlékek, önvád, értetlenség és a felismerés, hogy vége ennyi volt. Nincs több esély arra, hogy mi már beszélgessünk, nincs már esély arra se, hogy újraéljük ezt az egész apa-lánya dolgot, hogy máshogy éljünk, más emlékeink legyenek, hogy még egyszer leüljünk együtt meginni akár egy pohár vizet is… ennyi, vége Game Over.
Aztán amikor egy picit sikerült sírnom, jött a következő lépés ilyenkor mit kell egyáltalán csinálni? Mivel senkinek a számát nem tudtam, így a kiinduló pont apu egyik kollégája volt, aki rám keresett az iwiwen (akkor még volt) és ő segített abban, hogy a Honvédséggel felvegyem a kapcsolatot, ugyanis ők saját halottjuknak tekinették és állták a temetést (mint később kiderült egy részét- de így is gyönyörű temetése volt-olyan, amilyent mi anyuval sose engedhettünk volna meg magunknak).
Majd jött egyik sokk a másik után- örököltem egy lakást is- de bent lakik a volt élettársa a gyermekével aki még kiskorú-és az új pasijával-és nem akarnak elmenni-és nem fizetnek semmit-és akkora a tartozás mindenre, hogy a végrehajtó valószínűleg viszi az egészet- és mert ugyebár a hagyaték értékéig adósságot is öröklök, így intézzek mindent én- 7 hónapos terhesen… na most nem részletezem, de ágyi poloska írtástól a nyílászáró cserén keresztül, apu bátyjával és egy ismerősömmel való kölcsönszerződésen keresztül, kilakoltatási kezdeményezésen át végül sikerült kb. fél év alatt odáig eljutnunk egy kis babával (Anitával), hogy elmentek a “vendégek”.
És közben ment az idegeskedés a kétségbeesés és a kiszámíthatatlanság és nem hogy közelebb kerültem volna, hanem egyre távolabb kerültem apámtól.
Aztán eltelt pár év és nem is nagyon gondoltam rá. Néha jött egy felszólítás amit még kifizettünk, mert ugyebár amíg volt örökség, addig tartozás is…
aztán elfelejtettem mindent, kicsit aput is, csak amikor a temető felé jártam, akkor jutott eszembe, egyszer voltunk is kint nála a férjemmel amikor összekötöttük a Balesetibe tett utunkkal…
Aztán tavaly megint eszembe jutott. Amikor én is majdnem meghaltam. Amikor újraértelmeztem mindent: életet, halált élőket és holtakat, célokat, reményeket, emlékeket és azt, hogy mi lett volna ha.
A ” mi lett volna ha ” listán apám is szerepelt. Mi lett volna ha máshogy él. Mi lett volna ha nem sodródik az árral, hanem felveszi a kesztyűt…
Anyukám mesélte, hogy apu nagyon okos volt. Az iskolában pszichológushoz küldték, mert óra alatt kiugrált az ablakon. A pszichológus azt mondta, azért mert okos és unatkozik. Aztán amikor a továbbtanulásról volt szó rá nem költöttek pénzt a szülei, csak a bátyjára. Neki nem voltak ugyanolyan lehetőségei arra, hogy kikerüljön a szegénységből. Neki csak a robotolás maradt. A munka, egy nem jól fizető munkahelyen. Aztán bekerült egy körforgásba: rossz társaság, ivás, munka, rossz társaság, ivás, munka, rossz társaság, ivás, munka, stb.
… és nem tudott kikerülni belőle
… anyu elvált tőle
… folytatódott a rossz társaság, ivás, munka, rossz társaság, ivás, munka, rossz társaság, ivás, munka,
… és nem volt belőle többé kiút.
Nem mondta azt, hogy nem, én nem így akarok élni! Inkább nem iszom, inkább a kocsmázás helyett leülök tanulni, elvégzek egy tanfolyamot abból a pénzből, amit a piára és cigire költök és kikerülök ebből a fertőből ami egyre lejjebb visz…
nem ő nem ezt mondta…
nem tudom miért…
mert nem akart küzdeni, vagy mert jó volt neki az az élet amiben élt, vagy csak simán így jöttek össze a dolgok? Miért nem élt egy másik életet?
Nem tudom. És valószínűleg már soha nem is fogom megtudni sohasem.
Az biztos, hogy egy valamit innen üzenek neki a földről, amit szerintem soha de soha nem mondtam neki: Apa szeretlek! Akármi is volt, te mindig az apukám voltál és az is maradsz. Egyszer talán megértem mit miért tettél, vagy miért nem tettél…
de addig is remélem most mosolyogsz odafent és örülsz, hogy megírtam ezt a bejegyzést, és tudod, hogy nem neheztelek rád…
na megyek mert vár a vasalás…
Foto: http://www.morguefile.com/archive#/?q=father%20and%20daughter&sort=pop&photo_lib=morgueFile
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: