Torokgombóc- avagy csak akkor beszélj, ha a csendnél értelmesebbet tudsz mondani.

Torokgombóc- avagy csak akkor beszélj, ha a csendnél értelmesebbet tudsz mondani.

A napokban egy rejtélyes torokfájás uralkodott el rajtam.

Azért rejtélyes, mert valószínűleg lelki eredetű. Két-három hete hasonlóban volt már részem. Torokfájással és köhögéssel járt, de tudtam, hogy olyan helyeken is megfordult ez a nyavalya, ahol én is és simán elhittem a háziorvosnak, hogy egy vírus.

Aztán pár napra elment a hangom is. Lemondtam a személyes találkozóimat hisz hang nélkül nem igazán tudnék kommunikálni senkivel és ha tényleg vírus ne adjam már át senkinek.

Aztán a csend időszaka következett. Igen érdekes volt megtapasztalnom, hogy az én hangom által keltett zajon kívül is van világ. Amíg csendben voltam érdekes dolgokat véltem felfedezni: 

-azt, hogy a férjemnek és a kislányomnak is van hangja azt addig is tudtam, de abban a pár napban azt is meghallottam, hogy mit mondanak

-amikor pedig egyedül voltam akkor elkezdtem olyan szép csodákat észrevenni, amiket már régen nem:  a párom fáradhatatlan kertészkedésének az eredményeit, a gyönyörű virágokat a napsütésben és még sok-sok mindent ami mellett egy szó nélkül el szoktam menni.

Sokszor nem elég egy légtérben lenni az embertársainkkal, az, hogy meghalljuk amit mondnak nem jelenti azt, hogy figyelünk is rájuk.

Antoine de Saint-Exupéry idézete pont azt támasztja alá, amit én magam is tapasztaltam 

“A szeretet mindenekelőtt a csendben való figyelem. Szeretni azt jelenti, hogy figyelsz.”

Aztán 4-5 napja elmúlt minden tünet a hangom is visszajött, a torkom se fájt már, újra túlzsúfoltam a naptáramat és rengeteget beszéltem.

Amígnem tegnap reggel ismételten torokfájásra keltem köhögés nélkül, egy hatalmas gombóccal a torkomban.  A nap végére megint elkezdtem agyalgatni mi az amit még nem tanultam meg ettől a csendtől, miért jött vissza a torokfájás.

A torokfájás sokszor beszédes: nem mindig egy vírus a hunyó, van amikor a beszéddel kapcsolatos hozzáállásunkban keresendő a hiba.

Azt mondják, ha valamit nem mondasz ki, amit kéne, akkor jelentkezhetnek ilyen tünetek.

Lehet, hogy a csend arra is figyelmeztet konkrétan, hogy egy kis csendre van szükségünk? Nem telezsúfolt naptárakra, nem az állandó agyalásra, impulzusokra, hisz a világ mi nélkülünk is forog.     Attól még, ha lepihenünk kicsit anélkül, hogy százötvenhatmilló-háromszáztizenkilencezernyolcszázhuszonhat feladatot szeretnénk megoldani 2 nap alatt, nem biztos, hogy lusták vagyunk, ha szombat reggel nem kelünk ki 5 órakor az ágyunkból.

Inkább az agyunkból kéne kicsit néha kiszállni. 

A sok gondolkodás néha ártalmas lehet… 

De a csendnek elsősorban nem csak tanító célzata van hanem jótékony hatásai is. 

Világunk zaja- a tévé, a számítógép, az autók, a városi nyüzsgés – mind mind zajjal szennyezi lelkünket.

A zaj beépült az életünkbe, már észre se vesszük, hogy a csendre olyan nagy szükségünk lenne, mint a vízre.  Éltető elemünk.

Mint a címben szereplő Mahatma Gandhi idézet is (torokgombóc nélkül) arra hívja fel a figyelmet, hogy a csendnél kevesebb fontos dolog van. Hisz a csendben meghallhatjuk belső hangunkat, eljuthatunk a legbelső, legtisztább leginkább önmagunkkal azonos énünkhöz, ahol szívünk és lelkünk hangjait nem nyomják el más zajok.

Rájöhetünk, hogy saját hangunknál sokkal fontosabb hangok is vannak a világon- legyen szó a reggeli kakasszóról, vagy a hajnalban csiripelő madarak hangjáról, vagy a tenger hullámainak a vissza-visszatérő ritmikus zajáról.

Nem tudom meddig lesz még ez a gombóc  a torkomban, de igyekszem jól kihasználni ezt a kényszercsendet. És ki tudja mi mindent tudok megtanulni a torokgombóc ajándékától a csendtől….