A múlt árnyékában

Ha el kell engednünk valakit az nagyon nehéz tud lenni.

Főleg akkor ha válaszok nélkül maradunk.

Mégis miért olyan nehéz az elengedés? Mihez kötődünk? A személyhez vagy ahhoz az érzéshez amit átéltünk addig amíg életünk részese volt?

Legyen szó egy elvesztett kisbabáról, egy eltávozott szülőről, egy véget ért szerelemről, egy megszűnt barátságról.

Mégis miért csapjuk be magunkat?

Miért ragaszkodunk annyira a múlthoz? Miért akarjuk azt hinni, hogy a múlt a jelen?

Mert félünk. Félünk utat engedni valami újnak. Valami újnak mely az ismeretlenbe visz.

Amíg a számunkra kedves személy része volt az életünknek több szeretetben volt részünk. Több szeretetet kaphattunk és több szeretetet adhattunk mi magunk is. Ettől félünk?

Ha elengedjük a szeretett személyt, akkor vele együtt a szeretetet is kiengedjük az életünkből? Mit tehetünk ahhoz, hogy el tudjunk engedni?

Más olyan helyzeteket kell teremtenünk, melyekből pozitív energiákat nyerhetünk. Új életcélok kellenek, melyek sikerélményeket adhatnak és akkor talán könnyebb lesz felejtenünk a múltat is. Ha a jelent szebbé tesszük, akkor nem vágyunk vissza a múltba. Persze szerettünket semmi és senki sem tudja helyettesíteni mégis egyet tehetünk magunkért: szeressünk a jelenben élni.

” Akármit is vegyen el tőled az élet, hagyjad elmenni. Amikor hagyod elmenni a múltat megengeded saját magadnak hogy teljes egészében a jelen pillanatban élj”

Don Miguel Ruiz